2012. október 1.
Koós Adrienn
Gondolat
Az ég nem is kék.A tenger
sem az..A növények sem biztosan zöldek,gyanítom,hogy lila,vagy padlizsán
színűek.Talán a hangulatuktól függően változtatják,vagy csak az általunk látott
visszatükröződésben mutatkozik meg,mennyire azonosul a belső látásunk
szintjével.Bármilyen is lehet,de ezt tanítják az iskolában,hogy a fű,a levél már
pedig zöld,vagy zöldes.Nem pedig lila vagy padlizsán.De a belső látás,ami ott
van mindenkiben,nagyjából a földre érkezésünket követő 2-3 éven belül
lekicsinylődik,s feledésbe merül.Van kinél jelenlegi életében meg nem
tapasztalt,körüljáratlan,és haszontalannak titulált képzelgéssé minősül.Az
öntudat aktuális fejlettsége az,ami meghatározza életünket.Dharma,egyetemes
erő,világi törvény.A megvilágosodás,a földi életek értelme egyszerűsítődik
le,azáltal,hogy körvonalazódik bennünk: Miért is vagyunk
itt?Öntudatunk,elképzelésünk a világról,szembeszegülhet a valódi valósággal,mert
nehézséget okozhat feldolgozni a lényeget,egy önhibán kívül beszűkült
látókörű,realista polgárembernek,aki szentül hiszi,hogy szabad világban
él,holott az áldemokrácia segítségével szép lassan mindent bekebeleznek a
gonoszok.A lélek szabadságát,és virulását kell,hogy jelentse a földi élet.S nem
megoldás az sem,ha megvilágosult tudatunkkal a kezünkben harcolunk a világ
önjelölt irányítói ellen,mivel a rájuk pocsékolt energia,nagyon jól jönne máshol
is.Befelé kell a figyelmet irányítani,hisz fény kell mindenhova.A világ éhezik a
fényre.Bárcsak mindenki tudná,mennyire fontos ez..
2012. május 23.
Ayanna
Szerelemkotta
„Már az ágyban Hozzád szállnak gondolataim, én Hallhatatlan Kedvesem, itt-ott vidáman, azután ismét szomorúan, várva a sorstól, meghallgat-e bennünket?”
– Semmit sem kívánnék jobban, mint karjaidban lenni. Oly sivár az élet mióta elhagytad városom, de nem engem – tudom, hogy gondolataid ugyanúgy felém szállnak, mint az enyémek Feléd. Ez az egyetlen, mi nekem maradt. Elbújva írok, a szalon közelébe sem engednek mióta utoljára itt jártál. Pedig zongoráznék, ó, mennyire vágyom érinteni a billentyűket, melyet Te érintettél utoljára.
„Fönnállhat-e másként szerelmünk, mint áldozatok árán, azzal, hogy semmit sem kívánunk?”
– Azt mondják, hogy nemsokára bált rendeznek, ahová kötelező elmennem. Nővérem nem enged fonnyadnom, kikényszerít a szobámból, akárhogy is ellenkezem. Ha elutasítom az ételt, szól a dadusnak, aki addig erőszakoskodik, míg egy falatot lenyelek. Nem tudom, meddig, mily módon folytathatom ezt az önkéntes rabságot, melyre Neked esküt tettem.
„Megváltoztathatod-e azt, hogy ne légy egészen enyém, én se legyek egészen a Tiéd? Ah, vannak pillanatok, amelyekben úgy érzem, hogy a beszéd még semmi. Az embereknek ember iránt való alázatossága fáj nekem.”
– Amint beléptél az ajtón – emlékszem – olyan furcsa érzés lett úrrá rajtam. Rám tekintettél, majd bácsikámra, kinek melle dagadt a büszkeségtől, hogy éppen Te, a Csodás, a bécsi szalonok ünnepelt zongoristája elfogadtad felkérését, hogy a tanárom leszel. A tekinteted sötét volt, komor, s csak kényszerűen udvarias. Szinte egy pillantásra sem méltattál akkor, csupán bólintottál egyet és máris újra egyedül találtam magam. Ó, de dacos érzésekkel telítődött akkor a szívem – milliószor leborulok ezért előtted bocsánatért esedezve – és azt gondoltam, nem, nem, hiába minden, ez mogorva ember engem zenélni nem fog tanítani.
„Ah, ahol én vagyok, ott vagy Te velem. Magammal és Veled beszélek. Olyan közel! Olyan távol! Nem valóságos mennybolt a mi szerelmünk?”
– Emlékszel arra a gyönyörűséges délutánra mikor a bácsikám s nővérem kikocsiztak? Ott ültünk egymással szemben, köztünk kottahalmok hevertek, s Te korholtál, hogy nem vagyok elég szorgalmas. Kinevettelek. Az arcod elsötétült, felpattantál s rámutattál a zongorára – Ha oly tehetséges s szorgalmas a kisasszony, hogy a képembe nevet, hát bizonyítsa be! Szíveskedjen odaülni és játszani! – Most már be merem vallani, hogy pironkodás vett rajtam erőt. Szeszélyeimet kordában tartani nehezen tudom, de hisz ismered a lelkem, jót s rosszat egyaránt. Az ujjaim reszkettek a billentyűkön, mert odaálltál mögém, hallottam, hogy zihálsz a felindultságtól. Alig ütöttem le pár taktust, elkaptad a kezem, s akkor szilárdan hittem, hogy többé nem vesződsz majd az oktatásommal. – Botrány, drága hölgyem! Ennyi hónap tanulás után ez botrányos! – Az ujjaid megfeszültek az enyémen, nem is tudom mennyi idő múlt így, s én nem húztam vissza a kezem, bár elképesztően merész volt, amit tettél. Akkor még nem fogtam fel teljesen, hiába emeltem rád égő tekintetemet, s láttam, hogy a szemed mosolyog, s még valami mást, megfoghatatlant sugároz.
„De ne rejtőzz el sohase előlem. Olyan közel! Olyan távol!”
– Minden álmomba beloptad magad azután, nappalom s éjjelem nyugtalan lett, vártam, csak vártam, hogy jöjj, szemed fogva tartsa az enyémet és játssz. Nekem, csak nekem! Oh, kiadni magam ennyire talán hiba volt, talán bűn is, csak az Úr lehet bírája, de kibírni képtelenség és akkor sem tudtam rejteni előled piruló arcom, reszkető kezem és szerelemtől lángoló szívem. A kertben, a lugas alatt, mily hevesen adtad tudtomra érzéseid, ahhoz fogható boldogságot még sosem éreztem, mégis lesütöttem a szemem, nem mertem Rád pillantani, mert elevenen égtünk volna el.
„- Légy nyugodt - szeress engem! Ma - tegnap - milyen könnyes vágy utánad - utánad - utánad. Életem - Mindenem!”
– Felelj nekem Mindenható, hogy volnék képes élni Nélküle? Hányszor sikítsam még feléd ezt a kérdést, Én, gyarló szolgád, csupán ennyit kívánok: Vele lenni. Tisztességben, becsületben… életen át, s még azon is túl. Kedvesem, lázba esem lassan, hiába próbálok tisztán látni, elsorvadok.
„El fogod bírni, annál is inkább, mert ismered irántadvaló hűségemet. A szívem sohasem lesz másé, soha-soha. - Ó, Istenem, miért kell távol lenni attól, akit annyira szeretünk! Csak létünk nyugodt megítélésével érhetjük el együttélésünk célját.”
– Nővérem és bácsikám pellengérre állítottak a minap és azt a döntést hozták, hogy férjhez kell mennem minél hamarabb. Közöltem velük, hogy ez lehetetlen. Én már választottam és nem engedek a döntésemből. Részletekbe bonyolódnom felesleges – nem akarlak felizgatni Drágaságom – csupán annyi bizonyos, hogy Neked tett ígéretem megszegni nem fogom, előbb válok meg az életemtől. Hétköznapjaim ugyanolyan mederben csordogálnak majd, mint előtted – csak szívem lángolása lesz elviselhetetlen, hisz ezt még nem ismertem, mielőtt belenéztem volna a szemedbe – s én türelmesen várni foglak.
„Ma sem közölhetem Veled észrevételeimet, amelyeket néhány nap alatt életemre vonatkozólag tettem. - Ha szíveink mindig közvetlenül egymás mellett volnának, bizonyára nem tennék ilyeneket. Mostani éveimben volna szükségem némi egyhangúságra, egyformaságra az életben - meg volna-e ez a mi viszonyunk mellett?”
– Érzem, hogy Te is szenvedsz – ott a távolban – de kérlek, kérlek, ez ne akadályozzon abban, hogy lépéseket tegyél ügyünk előremozdítására. Én készen állok. Csak egy üzenetet küldj, és én máris utazom utánad. Ruhák, ékszerek, mind csak gyarlóság, ha egy csak szobánk lesz, akkor majd összehúzzuk magunkat, s úgy alkotsz majd, hogy közben simogatom a hajad, terhedre nem leszek, igényeim szerények, csupán ételt szeretnék az asztalodra tenni. Tudom jól, hogy mennyire szeretnél tisztességes életet biztosítani nekem – hisz ezért hagytad el városom, miután bácsikámtól elutasító választ kaptál leánykérésedre – de számomra a tisztesség maga az, ha Veled lehetek. Higgy nekem!
„Vidulj föl, maradj az én hűséges, egyetlen Kincsem, Mindenem, miként én a Tied vagyok. A többit, ami velünk legyen, aminek velünk történnie kell, az isteneknek kell küldeniök.”
– Belenyugszom, akárhogy lesz is. Ha Veled nem lehetek, másé sem leszek. Akkor visszavonulok az élettől és csendben éldegélek, majd egy éjjelen álomban elvisz a Halál. Nem félek a sorsomtól. Egyet kérek Tőled Édesem: komponálj, komponálj nekem! Gondolj rám, kezeid száguldjanak a papíron, hangjegyekben meséld el szerelmünk történetét, dallamokba rejtett üzenetet küldj Rád váró kedvesednek, ki a távolban is büszke Rád és sosem adja fel a reményt, hogy a Tiéd lehet.
*Az idézőjeles részek Ludvig Van Beethoven „Hallhatatlan Kedves”- hez írt leveléből valók.
